Várkonyi Zsolt - Együtt a jövőbe!

Ha ellátogatnak városunk egyetlen acélipari cégének honlapjára, ezzel a címben szereplő optimista mondattal szembesülhetnek a fő oldalon. Nem sokat kell tovább olvasniuk ahhoz, hogy ennek hitelességéről is megbizonyosodhassanak. „A múlt értékeit megőrizve, a jövő kihívásainak megfelelve, korszerű európai vállalatként… arra törekszik, hogy a régió fejlődéséhez minél hatékonyabban hozzájáruljon.” Nos, nem sokat kell kutatnunk emlékeinkben ahhoz sem, hogy ennek valóságtartalmáról meggyőződhessünk.

Persze a sokszor hangoztatott törvényi előírásoknak való megfelelés a gazdasági életben egy vállalat működése során ma nem holmi kegy, hanem a beugró ahhoz, hogy a „kötelezően előírt gyakorlatok” eredményes elvégzése után bárki továbbléphessen. A matematika nyelvén szólva szükséges, de nem elégséges feltétele egy cég környezeti integrációjának, elfogadottságának. A hagyományok ugyanakkor megkopnak, lassan elfogynak, a jövőnek pedig nyoma sincs.

Bármilyen meglepő is, de Lezsák Sándor 1981-ben publikált „A rádióbemondó szavai a vak leányhoz” című versének sorai jutnak eszembe.

„Jövőnket úgy hisszük el, mint te kedvesem a tükör előtt, gyönyörű arcodat”.

Azok, akik nem tisztelik a múltat, nem érdemesek a jövőre sem! Az említett cég alapítóit, a „nagy öregeket” az elmúlt év végén már meg sem tisztelték azzal, hogy egy közös ebédre meghívják őket, amint az évtizedek óta hagyománnyá vált. Egy számomra kedves „öreg” azt mondta az egyik korábbi összejövetel után: „Tudod nem mindenkivel dolgoztam együtt, nem voltunk mindenkivel egy véleményen, de érdekel, hogy mi van velük, és ez a találkozó nagyon jó alkalom, szép gesztus a cég részéről, mert itt újra együtt lehetünk!”

Ma már ez is történelem.(Nem tévesztendő össze a hagyománnyal!) Persze mit is mondhatnának „messziről jött emberek” azoknak, akiknek a táskáját sem vihették volna. És itt van a „Borovszky Díj”, vagy a szintén rangos „Év Menedzsere Díj”. Ki kapja, miért és kitől is? A költségtakarékos gazdálkodásért, a fejlesztések megspórolásáért, vagy a szakszerű létszámleépítés előkészítéséért és lebonyolításáért, vagy az átgondolatlan, a cég hatékony működését kockára tevő kiszervezések megvalósításáért? Aki küzd ellene, az már nincs a cégnél, vagy a mai értékrend szerint nem érdemesül rá. Aki pedig netán megkapná, az pedig nem biztos, hogy büszke lehet rá, hogy tevékeny részt vállal(t) a cég leépülésében. Ezek a kérdések persze ugyanolyan álságosak, mint a címben szereplő mondat. Ez csak a lelkünkbe mar, és nem kicsit.

És, ami talán még ennél is fontosabb, hogy a vállalat legnagyobb hagyományokkal rendelkező közösségi eseményén, a legutóbbi Vasasnapon, a kohóátépítésről történt bejelentés, pontosan kitűzött határidő és megvalósítás híján, még mindig csak ígéret. A folyékony fázis megtartásának lebegtetése így, a már bejelentett létszámleépítés mellett pedig további ezrek és családjuk sorsát pecsételheti meg, szociális és társadalmi katasztrófát okozva nemcsak ennek a térségnek. A város monokultúrás helyzete – ami elsősorban a korábbi városvezetés felelőssége –, évtizedekig az előnye volt, ma a végzete lehet. Az elmúlt évtizedek kényelme ma már nem – csak – szép emléknek, hanem eltékozolt időnek tűnik. Kiemelt beruházásnak indult és állatorvosi ló lett belőle. Mégis csak egy város épült erre a cégre és ugyanaz a város rokkanhat bele.

Victor Hugo üzenete a jövő esélyéről ma is aktuális:

„A jövőnek sok neve van: A gyengéknek úgy hívják, elérhetetlen,/A félénkeknek úgy, az ismeretlen,/A bátrak számára azonban a jövő az esély.”

Kedves Olvasó!

Összefogásra van szükség, és higgyék el bármennyire egyszerűen hangzik is, csak önökön múlik, hogy kivel együtt!