A cég vezetése a rossz gazdasági körülményekre panaszkodik, miközben a szakszervezetet és a munkásokat semmibe veszi, és mintha a fogukat húznák, mikor a profitból a dolgozóknak is kéne csöpögtetni valamennyit – a Dunaferrnél működő Vasas szakszervezet és a központi üzemi tanács vezetőivel riportoztunk Dunaújvárosban.
A Dunai Vasmű szimbólum. Egy letűnt kor szimbóluma, az egykor hatalmas magyarországi nehéziparé, melynek egyik utolsó maradványa az ötvenes években épült ipari monstrum, ahol a munkásság egyik legmegbecsültebb rétege termelte az ország kielégíthetetlen étvágyú iparának az acélt – egykoron, mert mára csak a nehéz munka maradt, a megbecsülés pedig úgy anyagi mint társadalmi szinten elolvadt.
Pedig a munkásság szervezettségi szintje a vasműben hagyományosan igen magas, átlagosan 50 százalék körüli, ami persze üzemegységenként változhat, de összességében tekintve a dolgozók nagyjából fele szakszervezeti tagsággal rendelkezik. Mégis, a vasmű vezetése az utóbbi években gyakorlatilag folyamatos bizonytalanságban, stresszben tartja a munkásokat.
A Dunaferr DV. Vasas Szakszervezeti Szövetség elnökével, Molnár Lászlóval, valamint Hegedüs László és Győri Gábor alelnökökkel – Győri az üzemi tanács elnöke is – beszélgettünk arról, mi is jelenleg a helyzet a gyárban, és milyen kiutakat látnak. De beszélgetésünk során rávilágítottak több olyan kérdésre is, melyek felvetik, hogy a vezetőség nem biztos, hogy a törvényeknek megfelelően működik.
Tavasszal azzal került be a hírekbe a Dunai Vasmű, hogy Jevgenyij Tankiljevics, a Dunaferr vezérigazgatója az Indexen panaszkodta el, milyen cefetül megy a cégnek, a másik pedig, hogy a munkásoknak járó pénzek egy részét önkényesen, a korábbi megállapodástól eltérő ütemben fizetné ki a munkáltató, ráadásul semmilyen kompenzációt nem is ajánl meg ezért cserébe.
Ez pedig a vasasok szerint nemhogy a kollektív szerződés, de a munkáltató korábbi álláspontjának, gyakorlatának és hivatkozási alapjának a semmibe vétele.
A történet ott kezdődött, hogy az acélipari válságra hivatkozva a munkáltató már év elején kérte, hogy a szokásos szabadságos bér kifizetését június 10-ről egy hónappal későbbre, július 10-re tolná, amibe a szakszervezet a nehéz körülményekre való tekintettel bele is ment. Most ennek az eltolt határidőnek a betartása nem valósult meg, egyértelműen a cégvezetés hibájából.
Ez annak fényében különösen érdekes, hogy egy korábban megkötött, három évre szóló megállapodás úgy szólt, hogy ha a gazdaság változása miatt korrigálni kell a tartalmát, akkor a felek leülnek újratárgyalni. Ez 2017-ben is esedékes lett volna, mikor is 1,7 százalékos bérfejlesztésben állapodtak meg, azonban a kormány az évben a szociális hozzájárulási adót öt százalékponttal, 27-ről 22-re csökkentette, azon ajánlással, hogy ezt a munkáltató bérfejlesztésre fordítsa. Erre mondta a szakszervezet, hogy ha benne van a megállapodásban, hogy a gazdasági körülmények változása esetén módosíthatnak a rajta, akkor itt az alkalom, nosza változtassanak, ha már egyszer a kormány is bérfejlesztést javasol.
Erre azonban Tankiljevics akkor azt mondta, hogy ha van egy érvényben lévő megállapodás a bérekről és változásukról, akkor ahhoz tartsák magukat. Ez pedig egy fontos megállapítás a cégvezető részéről, mivel most arra hivatkozhat a szakszervezet, hogy nekik is van egy februárban született írott megállapodásuk, amiben például a szabadságos bér kifizetése is pontosan meg van határozva: eszerint a cégnek július 10-én kell kifizetnie a munkásoknak az őket megillető összeget.
A szabadságos bért egyébként aki nem kérte, a vírushelyzet miatt meg is válthatta szabadságra.
Aki a vírushelyzet miatt otthonról dolgozott (értelemszerűen nem a termelésben, hanem például adminisztrációban), annak kétféle szabadságot kellett erre kivennie. Azért, mert egy hét úgy állt össze, hogy három napot kellett otthonról dolgozniuk a home office-ban foglalkoztatottaknak, és emellé kellett két nap szabadságot kivenni, mégpedig a fizetett szabadságból. Azonban az embereknek elfogytak az időarányosan kivehető szabadságaik, így a cég és a szakszervezet megállapodása szerint a szabadságos bért rendkívüli szabadságra váltották, magyarán keletkezett a dolgozóknak még húsz nap szabadsága. Ez csak a járványhelyzet miatt volt így, és június 20-ig kellett eldönteni, szeretné-e a dolgozó átalakítani a szabadságos bérét szabadságra, amit augusztus 31-ig tartó időszakra lehetett kérelmezni.Erről az adott dolgozó közvetlen főnöke dönt, hogy lehetséges-e, nélkülözhető-e munkaerő az adott pozícióból, erre azért volt szükség, hogy a termelés zavartalanul folyhasson.
Evgeny Tankhilevich a már korábban említett indexes interjúban amellett érvelt, hogy a Dunaferr túlélésére az egyetlen esély, ha integrálódik egy nagyobb cégcsoportba, és azon belül tudja folytatni működését, ahogy a vezető mondta,
„Az alapanyaghoz hozzáférő nagyobb hálózatba csatlakozás nem a lehető legjobb opció, hanem az egyetlen lehetséges opció [a cég túléléséhez].”
Erről is megkérdeztem beszélgetőpartnereim véleményét, hogy itt valós kényszerről van szó a gyár további működésének biztosítása érdekében, vagy csupán a munkások sanyargatását kívánja legitimálni a vezetés a szorult helyzetre hivatkozva, miszerint jelenleg nincs más lehetősége.
Erre azonban nem tudtak egyértelmű választ adni, és ezzel derült fény a cég egyik mulasztására: a Dunaferr évek óta nem tájékoztatja az Üzemi Tanácsot a cég anyagi helyzetéről, holott ezt kötelező lenne megtennie, ennek ismeretében a munkások érdekképviseleti szervei a megfelelő rálátás birtokában tudnának dönteni arról, mennyire megalapozottak a Tankiljevicséhez hasonló kijelentések. Ennek hiányában – noha a tájékoztatást mindig beígéri a vezetőség – innen-onnan kell információkat összeszedniük, például nyilvános üzleti jelentésekből. A munkásság és a vezetőség kapcsolatát szemléletesen mutatja be, hogy Tankiljevics utóbbi időben nem vesz részt tárgyalásokon.
A kollektív szerződés szerint a cégvezetésnek minden év február közepéig meg kell állapodnia a szakszervezettel az éves bérfejlesztésről – ez volt idén az utolsó alkalom, mikor a Vasasok találkoztak Tankiljeviccsel, ekkor a nehézségekre hivatkozva a vezető elmondta, olyan rossz a helyzet, legszívesebben negatív bérfejlesztést javasolna. Végül azonban sikerült elérni egy kétlépcsős bérfejlesztésről szóló megállapodást: első lépcsőben május 1-től valamennyi munkás számára 3,4 százalékos – ami meg is történt – a második lépcső pedig július 1-tól szintén mindenkinek 3,4 százalékos, emellett további 3,4 százalék, differenciált bérfejlesztést. Ez utóbbi azt jelenti, hogy átlagosan 3,4 százalékkal fejlesztik a munkások bérét, de van akinek nagyobb, van akinek kisebb mértékben.
Az idei bérfejlesztés elvileg azért történt a megszokott januárihoz képest későbbi időpontban, hogy a munkások a munkapadok mellett folyamatosan dolgozhassanak, hogy legyen a cégnek pénze alapanyagra, ennek ellenére a szakszervezeti vezetők szerint előfordult, hogy akadozott az alapanyagszállítás.
A vezetőség egy másik ötlettel is viszonylag hajmeresztő módon spórolt volna a munkásságon: eszerint a kollektív szerződés hatálya alá tartozó 4 200 dolgozó közül a járványhelyzet alatt 1 000 fő munkaidejét napi négy órára csökkentették volna. Ők az adminisztratív, szellemi munkások közül kerültek volna ki, abszurditását pedig az adja, hogy a Dunaferrnél szellemi állományúnak számít az is, aki például művezetőként közvetlenül a termelésben dolgozik – nélkülük tehát nem működhet maga a gyár.
„A művezető bejön este tízkor, kettőkor elmegy haza, aztán hatig nélküle folyik a termelés? Ezek olyan dolgok, amiket ki lehet számolni, hogy ezzel mennyit takarítok meg, csak megvalósítani nem lehet, mert sokkal több kárt okozna”– fogalmazott Molnár .
A munkás érdekképviselet kritikáira a vezetőség pedig leépítésekkel fenyegetőzik. Ami viszont a szakszervezet szerint már csak azért sem lehetséges, mert ezzel a technológiával a gyárbana létszám már így is nagyon ki van élezve, egész egyszerűen nem lehetne a vasművet kevesebb dolgozóval működtetni. Ezt csak úgy lehetne elérni, ha valamilyen üzemegységet bezárnák, ami viszont azért nem opció, mert az üzemek integráltsága miatt jelentősen csökkenne a hatékonysága egyes egységek leállásával.
Ezzel egyébként a cégvezetés rendszeresen fenyegetőzik, hogy – miután ebből az üzemből már bajosan lehet embereket leépíteni – bezárnak egyes üzemegységeket. Ez azonban Hegedűs szerint a gyár végét jelentené: minden egység összefügg egymással ugyanis, és az egyik bezárása után mégoly gazdaságossági szinten sem lehetne fenntartani a gyárat, mint jelenleg, és egy-két év után meghalna.
Az EU elbaltázott környezetvédelmi stratégiája sem segít
A cégnekkörnyezetvédelmi hozzájárulási díjat kell fizetnie, amiből az egyébként szennyező működésből fakadó károkat kompenzálják. Ami rendjén is lenne, csak az a baj vele, hogy az európai ipari üzemek környezetvédelmi költségeinek növelése mellett szimplán exportálja a környezetszennyezést: ugyanis az Unión kívülről importált acéltermékek gyártóinak nem kell ilyen díjat fizetniük, így versenyelőnybe kerülnek az EU-n belüli acélgyárakkal szemben a globális piacon, miközben ugyanúgy szennyezhetnek saját környezetükben. Aminek egy része helyi szennyezés, egy része azonban olyan üvegházhatású gáz, melynek mindannyiunk életére komoly hatása van.
Tovább rontja a munkások helyzetét, hogy az elmúlt években a Dunaferrszámos részét kiszervezték a vasműből, papíron különálló vállalatokba, miközben a gyár integráns elemei, és speciális szakértelmet igénylő munkásokat foglalkoztatnak. Ennek nem is a termelés hatékonyságának a növelése volt a célja; a vállalkozók, akik átvettek egyes részegységeket nem kötelezhetőek a kollektív szerződés alkalmazására, hisz külön cégek.
Így a munkások nem is részesülnek az ezzel járó előnyökből, lényegesen rosszabb helyzetbe kerülnek közvetlenül a Dunaferrnél foglalkoztatott kollégáiknál, és amellett, hogy ahogy Győri fogalmazott kívülállóknak is érzik magukat valamennyire, sokkal nehezebben lehet megszervezni egy szétszabdalt struktúrájú üzem munkásságát, hogy ki tudjanak állni a az érdekeikért. Így végső soron a kiszervezett cégek hatékonyabban tudják kizsákmányolni munkásaikat, így olcsóbban tudnak végezni egy adott feladatot.
„Ez a tipikus, magyar vállalkozói szféra. Mindenkit kizsákmányolni maximálisan, adni meg nem, csak sírni folyamatosan hogy nincs pénzem, mert nem ad a Dunaferr” – szemléltette Győri a kiszervezett vállalkozások többségére jellemző helyzetet. Mindössze egy cégnél sikerült elérni, hogy a Dunaferrnél meglévő kollektív szerződésben foglaltakat megadja, a többinél szépen lassan leépítették ezeket – még olyan extrém példa is akad, ahol a bérfejlesztés kimerült abban, hogy a dolgozók kaptak egy telefont egy SIM-kártyával. Ahogy a szakszervezeti vezető mondta, „eladták őket lábon, mint a rabszolgákat”.
Olyan alapfeladatok vannak kiszervezve, mint például a darukarbantartás, a lemezcsomagolás, az acélgyártás egyik alapját adó hulladékfémfeldolgozás – ami egyébként mindenhol a legnyereségesebb üzletág – vagy a salakfeldolgozás. Ezek a kiszervezések 2009 után történtek meg, és Győri szerint korabeli tanulmányok is kimutatták, hogy ez rontani fogja a cég, maga a Dunaferr gazdaságosságát, és most többek között ez az egyik rossz döntés, melyet a munkásokon verne le a cégvezetés.
De Hegedűs szerint lehetett ezeknek a kiszervezéseknek egy másik célja is – miszerint a menedzsment így jelenteni tudta a tulajdonosok felé, hogy például hatszáz fővel csökkent a dolgozói létszám a gyárban, miközben a dolgozók száma maradt, csak „más sapka van rajtuk”. Az azonban nem tiszta, hogy kik ezek a tulajdonosok, akiknek az érdekében Tankiljevics eljár Dunaújvárosban.
„A kesze-kusza tulajdoni viszonyok között nincs olyan hús-vér ember, akinek üzenni tudnánk” – mondja Molnár a tulajdonosi struktúráról, ami valóban így van: azt, hogy ki, vagy kik is a Dunaferr valódi tulajdonosai, csupán nagyon kevesen tudják, annyi bizonyos, hogy a cég túlnyomórészt, vagy teljesen orosz tulajdonban van, valamint hogy a legnagyobb tulajdonos az orosz Vnyesekonombank. Ezért is, mikor korábban vitás helyzet állt elő a vezetőséggel, az orosz követség elé szervezett demonstrációt a szakszervezet, valószínűleg ennek hatására is ült tárgyalóasztalhoz a menedzsment.
Ezúttal is az orosz nagykövethez fordult a szakszervezet, áttekintést adva az elmúlt tíz évről, leírva mi mindenen mentek keresztül, hogy így gyakoroljanak nyomást a tulajdonosra, és a kollégákat is arra buzdították, hogy minél többen írjanak transzparenseket, melyeket egy tüntetésen hordoznának magukkal, majd a járványügyi helyzetre való tekintettel egyfajta e-mail demonstrációként a szakszervezet elküldte ezeket a követségnek.
Ahogy a szakszervezeti vezető mondta,
„a munkavállalók vérüket, bérüket, a lojalitásukat, mindent adtak, hogy megmaradjon a munkahelyük, de azért ez egy idő után már úgy gondolom hogy sok, hogy mindig nekünk kelljen áldozatokat hozni, és vannak olyan munkavállalói levelek is, melyek eljutnak hozzánk és nagyon szépen összefoglalják ezt az elmúlt tíz évet.”
A szakszervezet a tagsággal folytatott konzultáció után végül úgy döntött, hogy a szabadságos bér három részletben való kifizetésébe még bele is mennének, ha kapnának érte cserébe valamit, azonban a cégvezetés még abba sem volt hajlandó beleegyezni, ami nem került volna pénzbe. Többek között ugyanis azt javasolta a szakszervezet, hogy kössenek kollektív szerződés moratóriumot. Ennek jegyében egy bizonyos ideig nem lehet felmondani a jelenleg hatályos kollektív szerződést, ettől azonban a vezetőség határozottan elzárkózott.
A másik javaslat, amit nem fogadott el a cégvezetés úgy szólt, hogy a korábban említett szociális hozzájárulási adócsökkentés után a cégnél maradó összeg felével növeljék a munkások fizetését szeptembertől.
A harmadik javaslat pedig az volt, hogy a járványhelyzet miatt idén amúgy is kétséges helyzetű, évente megtartott Vasas- és kohásznap költségeit osszák szét a dolgozók között. Erre viszont azt a választ kapták a cégvezetőtől, aki korábban maga kérte, hogy ne legyen Vasas- és kohásznap, hogy elfogadhatatlan a rendezvény költségeinek szétosztása a dolgozók között. Hisz lehet, hogy mégis meg lesz tartva az esemény.
„Addig míg mi nem kértük, hogy forgassák vissza a munkavállalóknak a pénzt, eszükbe nem jutott vasas-napot rendezni az idén. Mihelyt megpendítettük, azt mondta a cégvezető úr, jó, akkor nem, akkor inkább lehet, hogy rendezünk vasas-napot. Ennyit arról, hogy mennyire becsülik a munkavállalókat”– mondta el Hegedüs.
A szakszervezeti vezetők úgy látják, hogy bármilyen anyagi problémája akad a vasműnek, a tulajdonosok a munkásokon verik le, folyamatosan velük fizettetik meg a költségeket – ami egyébként a dolgozók kizsákmányolása útján profitot termelő kapitalista iparban nem is olyan meglepő.
Győri szerint ugyanakkor ezen túl is baj van a tulajdonosok és a vezetőség hozzáállásával, ugyanis nem úgy viselkednek, mint akik hosszú távra terveznek a céggel, az elmúlt évtizedben nemigen voltak komolyabb fejlesztések, és úgy néz ki, mintha a tulajdonosok úgy lennének vele, kihúzzák a cégből azt a profitot amit még ki lehet, aztán „utánunk a vízözön”. Magyarán nincs jövőkép, nem látják, hova tartanának, a munkások pedig nem erre szerződtek le, hogy folyamatosan nekik kelljen adniuk, miközben kénytelenek általános bizonytalanságban élni.
A fentiek pedig egyáltalán nem teszik vonzó munkahellyé a Dunaferrt, és a cég nem is különösebben töri magát, hogy ez változzon.
Noha régebben volt képzés, ma már nincs a gyárban, és a frissen végzett, szakképzett munkások után sem kapkod két kézzel a vállalat, ami hatalmas problémát jelent a szakszervezeti vezetők szerint. Mint mondták, a dolgozók átlagéletkora ötven év fölött van, és ha a leépítés nem is jön össze a vezetőségnek, sorra mennek nyugdíjba a kollégák, utánpótlás, pláne szakképzett utánpótlás pedig jóformán nincs – ami pedig olyan extrém példákhoz vezet, mint hogy olyan helyen, ahol korábban hat villanyszerelő volt, ma csak kettő dolgozik, pedig égető szükség lenne a korábbi létszám pótlására, már csak a szabályoknak való megfelelés miatt is.
Mint Győri elmondta,
„Régen a Dunaferrnél dolgozni… maradjunk annyiban, hogy mindenki itt szeretett volna dolgozni. Mert a Dunaferr az egy megbecsült hely volt, megtiszteltetés volt, ha valaki itt dolgozott. A kohász, az olvasztár, a hengerész, kiemelt fizetést kaptak, mert olyan körülmények között dolgoztak, megbecsülték őket, tisztességgel, tudták hogy nem mindig kihúzgálnak pénzt a zsebükből, hanem inkább raknak bele, és megbecsülik a munkát, amit végeznek.”
Az pedig ugyan nem a vezetőség, hanem a kormány sara, de már a korkedvezményes nyugdíjat sem tudják igénybe venni az egészségre veszélyes, nehéz körülmények között dolgozó munkások. Miközben a Ratkó-korszak utolsó gyerekei most mennek el nyugdíjba, nincs olyan utánpótlás, aki szakiskolában tanulta a szakmát – de leginkább semmilyen, mert ilyen körülmények között nem sokan vágynak arra, hogy a Dunaferrnél dolgozzanak.
Így rengeteg a túlóra – még olyan is előfordult, hogy egy üzemegységben több volt a túlóraköltség, mint amennyit alapbérben fizettek ki, ez pedig a cégnek is sokba kerül végső soron, a munkásoknak pedig súlyosan, egészségkárosító módon megterhelő úgy fizikai, mint mentális szempontból – ha a folyamatos bizonytalanság nem lenne elég. Bár azt meg kell hagyni, hogy a vasműben annyi előnyük legalább van a munkásoknak, hogy sok más céggel ellentétben, ahogy korábban sem, a válsághelyzet alatt sem vezettek be egyoldalúan munkaidőkeretet, így a túlórákat a tárgyhónap végén kézhez kapják a munkások, a tárgyhóra jutó bérrel együtt.
A most meglévő kedvezmények, a kollektív szerződés mind mind azért létezhetnek, mert a rendszerváltás után sikerült kiharcolni, és az úgymond „átmentett” szervezettségi szint segítségével meg is tudtak tartani nem kevés dolgot, és eddig a munkáltató soha nem szegte meg a szerződésben foglaltakat.
Ugyanakkor a 2009 óta regnáló vezetőség hosszú évek alatt folyamatosan megtesz mindent azért, hogy nyirbálja a dolgozók jogait, a menedzsment döntéseivel mintha kifejezetten a vasmű hosszú távú fenntarthatósága ellen dolgozna, és az egykor vágyott dunai vasműi munkásállás mára egyre inkább kényszerré válik a dolgozóknak. Mint Győri mondta,
„Ha valaki ott éli le az életének a nagy részét túlórákkal, fáradtan… idegesen, mert ma el merem mondani, jellemző ránk, hogy sokan idegesen megyünk be, mindig ott lebeg a leépítés, nem leépítés, megszűnik, nem szűnik meg… Tehát azért így dolgozni évek óta, ez azért embert próbáló.”
Ahogy pedig Borovszky Ambrus, a Vasmű egykori legendás vezérigazgatója mondta, aki az Kohó- és gépipari Minisztériumban betöltött pozíciójánál fogva az első kapavágástól jelen volt a gyár történetében,
„Ha él a gyár, él a város.”
Molnár ehhez azt teszi hozzá,
„Reméljük, ez még sokáig így marad.”
